Prófétálás eksztázisban

Amikor a 2. századi kereszténység legjelentősebb megújulási mozgalmáról, az úgynevezett „Új próféciáról”, avagy alapítója, a frígiai Montanosz után montanizmusnak nevezett mozgalomról beszélünk, hangsúlyozni kell, hogy a kereszténység eredetétől, születésétől fogva prófétai jellegű mozgalomként indult, és szervesen kapcsolódott az ószövetségi prófétaság intézményéhez is. A Jézus, a Messiás által alapított egyháztól egyáltalán nem voltak idegenek azok a prófétai vonások, az az eksztatikus karakter, amely a Kr. u. 170 körül a kis-ázsiai Frígiából indult prófétai ébredést jellemezte, még ha bizonyos szélsőséges jegyeket is hordozott magán.

Bibliában található könyvek jelentős részéről elmondható, hogy prófétai üzenetet tartalmaz, gyakran teljes egészében írásban lejegyzett prófécia, azaz közvetlen kinyilatkoztatás, amelyet egy próféta kapott Istentől. Ez alól az Újszövetség sem kivétel, noha csupán egyetlen, épp az utolsóként lejegyzett könyve az, amely mind nevében, mind tartalmában igényt tart a próféciaként való fogadtatásra. Péter apostol ugyanis rámutat arra, hogy a Szentírás valamennyi szava prófétai szóként érkezett a földre, amelyet Isten emberei a Szellem vezetése alatt állva adtak át az érintetteknek (2Pt 1:19–21), tehát a Szentírás minden szava a Szent Szellem által inspirált prófétai szó.

Jézus maga is – részben az ószövetségi próféták hagyományait tovább folytatva – Isten országának örömhírét és a megtérés üzenetét nemcsak vándortanítóként, hanem vándorprófétaként is hirdette, és nem véletlen, hogy kortársai előbb gondolták róla, hogy ő Jeremiás vagy egy a régi próféták közül, mint azt, hogy ő a Messiás. Szolgálatának prófétai jellegéhez az is hozzátartozott, hogy gyakran igen élesen konfrontált korának írástudói és papi elitjével, akik a Törvény és az Írások magyarázatának jogát maguknak vindikálták, miközben életmódjuk nem követte a hirdetett üzenetet. Jézus az ószövetségi prófétákhoz hasonlóan szembesítette korának klérusát vallásosságának kiüresedettségével, és a formák helyett az igazi szellemi tartalomra mutatott rá. Éppen ezért osztoznia is kellett a legtöbb ószövetségi próféta sorsában, akiket a hivatalos vallási vezetés és az erre támaszkodó király gyakran egyesült erővel igyekezett elnémítani, elüldözni vagy éppen megsemmisíteni. Jézus éppígy kényelmetlenné vált korának farizeusai és szadduceusai számára, és inkább összefogtak az egyébként gyűlölt rómaiakkal, csak hogy megszabaduljanak a népszerű csodatevő vándortanítótól és prófétától. Mindezt pedig azzal magyarázták, hogy a Jézust körülvevő eksztatikus események, csodák és az őt követő tömeg vallási hevülete, lelkesültsége veszélyt jelent a térség politikai stabilitására nézve, és kihívhatja a rómaiak beavatkozását, ez pedig a nép pusztulásához vezethet. A vallási és a politikai stabilitásért, a nekik megfelelő status quo fenntartásáért feláldozták az aktuális isteni szó hírvivőjét. Azonban súlyosan elszámították magukat, mert egyrészt az egy megölt prófétának hamarosan százak léptek a nyomdokába, és sokak körül hasonló rendkívüli események történtek, mint Mesterük körül, másrészt a megőrizni óhajtott politikai stabilitás is kérészéletűnek bizonyult, mivel egy emberöltőn belül az a római hatalom pusztította el a jeruzsálemi Szentélyt és vele a vallási establishment jelentős részét is, amelyre vigyázó szemüket oly gyakran vetették.

Azért ecseteltük ilyen hosszan a Jézus által elindított kereszténység prófétai jellegét és a hivatalos vallással és a politikai vezetéssel való konfliktusát, mert ebből a szemszögből lehet megérteni azt a fogadtatást, amelyet a 2. század végén az eksztatikus prófétálással kezdődött mozgalom kapott, amely az egyház megújítását, szellemi-erkölcsi színvonalának emelését, valamint a Krisztus második eljövetelére és földi királyságára való felkészülést helyezte üzenetének középpontjába. A 2. századi egyháznak számos kihívással szemben kellett válaszokat találnia, és a különböző területeken, különböző háttérrel, irányultsággal, szellemi beállítottsággal rendelkező vezetők és közösségek különböző válaszokat adtak ezekre a kihívásokra. A pogány vallási és filozófiai előítéletekre, valamint a hatalom fel-fellángoló üldözéseire válaszul az apologéták igyekeztek a görög filozófia alapfogalmaival és eszköztárával bebizonyítani koruk politikai és társadalmi elitje számára, hogy a Krisztusban való hit sem alábbvaló, mint bármely elfogadott filozófia. Ennek képviselője volt például a vértanú apologéta, Jusztinosz. Más egyházi vezetők a tanításbeli eltérésekre, az általuk az apostoli tanítástól eltérőnek ítélt nézetek terjesztésére és a rivális vallási csoportok felbukkanására a monarchikus, egyszemélyi püspöki tekintély megerősítésével és hangsúlyozásával válaszoltak. Ez viszont együtt járt a formális egység követelményének hangsúlyozásával és a hierarchikus vezetési rendszer kiépülésével, amelynek megkérdőjelezése hamarosan önmagában az eretnekség bélyegét ragasztotta azokra is, akik egyébként teljes mértékben Jézus és az apostolok tanításainak alapján álltak. Ennek a püspökközpontú, klerikális egyházvezetési modellnek egyik korai képviselője Ignatiosz, Antiókia vértanú püspöke volt. Arról a területről azonban, ahol földi élete utolsó évtizedeiben János apostol tevékenykedett, és a hagyomány szerint számos helyi gyülekezetet alapított és pásztorolt, egy egészen más válasz érkezett a fenti kihívásokra.

Forrásaink, amelyek egy része éppen a montanista mozgalom nagyegyházi ellenzői-től származik, azt jegyzik fel, hogy a 170-es évek elején a frígiai Ardabauban élő hívők egyike, név szerint Montanosz eksztázisba került, és prófétálni kezdett. Montanosz és követői, köztük a vele együtt prófétaként tevékenykedő Priscilla és Maximilla ezt az élményt a Szent Szellem, a Jézus által megígért Vigasztaló (Paraklétosz) munkájának tekintették, akit Jézus azért küldött, hogy tovább vezesse a hívőket az igazságban. A mozgalom ellenzői viszont azt vetették a követői szemére, hogy az eksztázis és a szellemi beszéd ilyen megnyilvánulásai ellentétesek azzal, „ahogyan azt az egyház hagyományos és az utódlás folytán ősidőktől fogva örökölt szokása előírja”. Tehát a kifogások a hagyományőrzők részéről elsősorban a megnyilvánulások formáját illették, nem pedig azok tanításbeli tartalmát. Amint Miltiadész, egyik kritikusuk megjegyzi: „Egy prófétának nem kell elragadtatásban (eksztázisban) beszélnie.” Mivel a prófétai mozgalom üzenetében jelentős szerepe volt a Paraklétosz eljöveteléről szóló, János evangéliumában található ígéreteknek, valamint a János Jelenések könyvében megígért földi millenniumra való aktív várakozásnak, egyik ellenfelük, a római presbiter, Gaius arra ragadtatta magát, hogy az apostol helyett inkább a nyilvánvalóan tévtanító Kérinthosznak tulajdonította Jánosnak ezt a két művét, csak azért, hogy kihúzza a talajt a montanisták hivatkozásai alól. Erre a nézetre és vállalhatatlan áldozatra reagált Irenaeus, Lugdunum (a mai Lyon) püspöke, aki noha nem tartozott az „Új prófécia” követői közé, de talán saját kis-ázsiai gyökerei révén mégis rokonszenvvel viseltetett a prófétai karizmák és más kegyelmi ajándékok használata iránt:

„Mások meg azért, hogy elutasíthassák a Szellem ajándékát, amely Isten jóindulatából fakadóan az utolsó időkben kitöltetett az emberiségre, nem fogadják el azt az alakját, amelyet János evangéliuma tartalmaz, amelyben az Úr ígéretet tesz arra, hogy el fogja küldeni a Vigasztalót (Paraklétosz), azonban az Evangéliummal együtt elvetik a prófétálás Szellemét is. Valóban nyomorultak, akik azt állítják, hogy vannak hamis próféták is, és közben elűzik az Egyházból a prófétaság kegyelmét is, mert hasonló dologban szenvednek, mint azok, akik képmutató életmódot folytató emberek miatt a testvérekkel való közösségtől is távol maradnak.” Irenaeus: Eretnekségek ellen III, 11.9

Tehát Irenaeus egy türelmes, toleráns és a gyümölcsökre figyelő szellemi magatartást ajánlott a többi hívő és vezető figyelmébe, nehogy, úgymond, kiöntsék a fürdővízzel együtt a gyereket is. Ehhez hozzájárulhatott Irenaeus kis-ázsiai neveltetése mellett az is, hogy Gallia, és így Lugdunum lakosai etnikailag kötődtek a kis-ázsiai Galatia lakosaihoz, és emellett sok fríg származású is volt közöttük.

A lugdunumi vértanúkról szóló levél tartalma is arra utal, hogy az ottani keresztények között már 177 körül többen is montanisták voltak. Az egyháztörténészek és a korai források tanúsága szerint a montanista keresztények sokkal inkább készek voltak vállalni a hitüket az üldöztetés idején, akár életük feláldozása árán is, mint a többi nagyegyházi hívő. Ezt mutatják a mozgalom őshazájából származó sírfeliratok is, amelyeken az itteni hívők nyílt hitvallása látható, szemben a másoknál talált semleges tartalmú feliratokkal.

Ignatiosz, Antiókhia püspöke vértanúhalált hal

A montanisták életmódja, az üldöztetések alatt tanúsított kitartása sokakat meggyőzött arról, hogy az „Új prófécia” ellenében megfogalmazott kritikák alaptalanok. Valószínűleg nem kis részben Irenaeus közbenjárásának is köszönhető, hogy korának római püspökei szintén toleráns és nyitott álláspontra helyezkedtek a mozgalommal kapcsolatban.

Az „Új prófécia” tehát egy-két évtized alatt eljutott Galliába, Alexandriába és Karthágóba is. A mozgalom leghíresebb követője a karthágói Tertullianus, aki felnőttkori megtérése után több mint egy évtizeddel csatlakozott az „Új próféciához”. Miután ő maga is megtapasztalta a Vigasztalóval való találkozást, mondhatni maga is a Paraklétosz munkájának „védőügyvédje” lett. Tertullianus a fenti kifogásokkal szemben védelmezi a prófétai eksztázist: „A Szellemben elragadtatott ember, különösen amikor meglátja Isten dicsőségét, vagy amikor általa Isten szól, szükségszerűen nem gondol magára, mert beárnyékolta az isteni erő.” A karthágói rétor szükségesnek tartotta a helyes keresztény életmód kialakításához a Szent Szellem Jézus által megígért munkáját: „Az Úr azért küldte a Paraklétoszt, hogy mivel az emberi középszerűség mindent egyszerre felfogni képtelen, fokozatosan irányítsa, rendelje és vezesse el a tökéletes fegyelemre az Úr ezen helytartója, a Szentlélek. »Még sok mondanivalóm volna nektek, de most még nem tudnátok elhordozni, amikor azonban eljön Ő, az igazság Szelleme, elvezet titeket minden igazságra, és a jövőt kijelenti nektek.« […] Mi tehát a Paraklétosz szolgálata, ha nem az, hogy irányítsa a fegyelmet, hogy az Írások értelme feltáruljon, hogy a gondolkodásmód helyreálljon, javára változzék.”

Tertullianus a szellemiekről

„[Praxeas] a római püspöknél – aki már-már elismerte Montanus, Prisca és Maximilla próféciáját, és elismerésével békét szerzett Ázsia és Phrügia egyházainak – hazugságokat fogott a prófétákra és egyházaikra, és elődeinek tekintélyét védve a már kiadott békelevél visszavonására kényszerítette, s a karizmák elismerésének szándékától eltérítette. A Sátánnak két ügyletét is gondjaiba vette Praxeas Rómában: elűzte a próféciát, és behozta a herezist; elűzte a Paraklétoszt, és keresztre feszítette az Atyát.”

Tertullianus

Tertullianus: Praxeas ellen 1.5

Tertullianus Irenaeus tanítványaként azt vallotta, hogy a Szent Szellemnek a hívőben végzett ezen szolgálata teszi az embert igazi szellemi (pneumatikosz/spiritualis) emberré, akit Isten Szelleme készít fel az Úrral való találkozásra és együttélésre. Aki viszont elutasítja a Paraklétosz munkáját és nem fogadja be, az megmarad lelki, pszichikai szintű embernek, ezért nevezte a prófétai megújulást elutasító nagyegyházi hívőket psychicusoknak. A testi, lelki és a szellemi ember megkülönböztetése Pál apostoltól származik (1Kor 2:12–15), aki ugyanebben az értelemben az Isten Szellemét befogadó hívőt nevezte pneumatikosznak, ennek hiányában pszükhikosznak, lelkinek. Mivel azonban egy gnosztikus tanító, Valentinosz is ezt a felosztást használta – némi különbséggel – az emberről alkotott felfogásában, ez tovább erősítette később a nagyegyházban a gyanakvást az ember háromosztatú (trichotom) felépítésével és a montanista üzenettel szemben.

Fontosabb helyek a korai egyházatyák idejében

Az „Új prófécia” a Szellem munkájára, közvetlen beavatkozásaira való nyitottság mellett magasabb erkölcsi színvonalat is elvárt a híveitől, amely a nagyegyházinál radikálisabb egyházfegyelmi rendben is megnyilvánult. Ellenezték a püspök bűnbocsátó hatalmát, mivel szerintük Krisztusnak van joga bűnöket megbocsátani; elvárták a vezetőktől, hogy ne meneküljenek el az üldözés idején, hanem legyenek készen a vértanúságra is, és vállalják a hívekkel való sorsközösséget; a nagyegyházi szokásoknál gyakrabban, hosszabban és fegyelmezettebben böjtöltek, mintegy a szellemi élet fontos eszközének tekintve az ételektől való időleges tartózkodást. Sokat vitatott, szélsőségesnek tekinthető álláspontjuk volt, hogy a házastárs halála esetén sem tartották elfogadhatónak az újraházasodást.

Tertullianus az első keresztény teológus, aki a montanizmust hamis vádakkal illető Praxeasszal való vitájában először fogalmazta meg az Atya, a Fiú és a Szent Szellem isteni lényegének egységét, amely három személyben nyilvánul meg. Noha a Szent Szellem munkájáról és az „Új próféciáról” szóló bizonyságát nem fogadták el, mégis őt tekintik a latin nyelvű teológiai szókincs és a Szentháromságról szóló tanítás megalapozójának.

Pepuza, a montanizmus első központja

A montanista „Új prófécia” tehát Isten Szellemének, a megígért Vigasztalónak közvetlen munkáját helyezte előtérbe a hívőkben. Az erre adott nagyegyházi reakció némi hezitálás után ugyanaz volt, mint ami a Jézus által képviselt prófétai jellegű mozgalommal szemben az akkori papság részéről megnyilvánult: előbb az elutasítás és a Szentírást kötelező érvénnyel magyarázó egyházi tradíció megerősítése, majd pedig a hatalommal összefogva kivitelezett üldözés. Constantinustól kezdve számos császári törvény és rendelet tiltotta be a montanista összejöveteleket, majd a 6. században Efeszoszi János püspök utasítására Pepuzában a montanista közösség üldözésének tetőpontjaként Montanosz, Priscilla és Maximilla síremlékét is lerombolják, csontjaikat pedig a fennmaradt könyveikkel együtt elégetik. Tertullianus életművétől eltekintve ezért is szinte csak egyházi ellenfelei szemszögéből ismerhetjük a 2. század egyetlen prófétai jellegű keresztény mozgalmát. n

A lyoni amfiteátrum. Számos montanista itt halt mártírhalált