Történelem
Színes pünkösd
A pünkösdi–karizmatikus mozgalom mára félmilliárdnál több hívőt számláló, páratlanul sokszínű táborában nem csak a viharos afrikai növekedés vív ki tekintélyes helyet a fekete egyház számára. A mozgalom történelmi gyökerei is egyszerű fekete emberekig nyúlnak vissza, akiknek a szülei még rabszolgák voltak az Amerikai Egyesült Államokban. Ez önmagában magyarázatot ad a 20. századi – különösen a klasszikus – pünkösdizmus több sajátosságára, esetenként sajátos problémáira. Ez a cikk az afroamerikai pünkösdizmus első száz évét és a modern egyházra gyakorolt hatását mutatja be.
fekete egyház gyökerei – némiképp az első század érájára emlékeztetve – egy rabszolgatartó társadalomban erednek, ám Amerikában sajátos és ellentmondásos motivációkkal is találkozunk. Itt ugyanis a gazdák vezették hitre sötét bőrű "beszélő szerszámaikat", de rájuk nem alkalmazták a keresztény testvériség elveit.
A rabszolgák körében gyülekezetek jöttek létre az ültetvényeken, ahol olykor fehér lelkészek szolgáltak. Ezen alkalmakon kívül ritkán adódott olyan esemény, ami a közösségi érzést táplálhatta bennük, és a hit kétségkívül fontos érzelmi megkönnyebbülést hozott számukra. Eleinte sok gazda számára kényelmetlennek tűnt, hogy keresztény rabszolgákat tartson, később azonban már arra hivatkoztak, hogy a Biblia teljes mértékben támogatja a gyakorlatot. Miután felismerték, hogy nemcsak fizikai eszközöket alkalmazhatnak a feketék féken tartására, hanem bibliai passzusokkal is engedelmességre inthetik őket, még több ültetvényes támogatta a vallási rendezvényeket. A rabszolgaság eltörlésére irányuló törekvések láttán óvatosabbak lettek, és különösen 1831 után – amikor egy virginiai fekete prédikátor, Nat Turner zendülést szított – már korlátozták a feketék szellemi tevékenységeit. A legtöbb déli államban a rabszolgákat eltiltották az igehirdetéstől, és csak fehér jelenléttel jöhettek össze, vagy a gazdáikkal jártak templomba.
A rabszolgák felszabadítása után a család mellett az egyház volt az egyetlen intézmény, amely nem állt közvetlen fehér ellenőrzés alatt. A mindennapi életben diszkriminált feketék a gyülekezetben kaphattak reményt és vigaszt, és pásztoraikra mint közülük való vezetőkre tekinthettek. A 19. század utolsó évtizedeiben elsősorban a fekete metodisták és baptisták különválásával új, afroamerikai felekezetek jöttek létre, ám a fekete pünkösdizmus megjelenéséhez a 19. századi helyreállítási, szentség- és gyógyító mozgalmak "afrikai változatai" járultak hozzá a leginkább. Ezek kezdettől fogva a bőrszín alapján történő megkülönböztetés kiküszöbölésére törekedtek, és fehér megújulási mozgalmakhoz kapcsolódva végül az Azusa utcai eseményekhez vezettek. E korszak egyik jeles képviselője volt Elisabeth Mix – az első teljes időben szolgáló, afroamerikai női gyógyító evangélista –, aki az elsők között hangsúlyozta, hogy a gyógyulásba vetett hitet tettnek kell követnie. Szavajárását – "Tégy valamit, amiben eddig a betegség megakadályozott!" – azóta a hitből való gyógyulás egyik fontos elveként idézik.
Ha a 20. század eleji pünkösdi ébredés születése kerül szóba, mindenekelőtt egy fehér és egy fekete ember nevét említik: Charles Parhamét és William Seymourét. Bár kettejük szerepét különböző történészek másféleképp és más hangsúllyal határozzák meg, egy népszerű felfogás szerint Parhamnek köszönhető a mozgalom doktrinális megalapozása, Seymour viszont annak elterjedésében szerzett óriási érdemeket. Mások történelmi párhuzamot vonva szemléltetik kettejük kapcsolatát: a protestantizmus hajnalcsillaga Wycliffe volt – Parham szerepe a mai pünkösdizmus kialakulásában az övére emlékeztet –, a katalizátora viszont Luther, amiképp Seymour az újkori pünkösdi mozgalomé.
A 20. század kiemelkedő afroamerikai vallási vezetői közül talán William Joseph Seymour kapta a legkevesebb elismerést. Személyének egyháztörténelmi jelentőségét a hetvenes években kezdték csak felismerni a Yale Egyetem egyik történésze jóvoltából, aki Seymour hatását Martin Luther Kingénél is fontosabbnak tartotta.
Seymour 1870. május 2-án született Louisiana államban. Huszonöt éves korában Indianapolisban vasúti őrként, majd pincérként dolgozott. 1900-ban Cincinnatiben került kapcsolatba a radikális szentség-tanokkal, amelyek a megtérés utáni második kegyelmi áldásként kapott teljes megszentelődést, Isten gyógyító erejét és azt hirdették, hogy mielőtt Krisztus visszajön és megalapítja ezeréves földi uralmát, még be kell teljesednie a Szentlélek világméretű kiáradásáról szóló bibliai ígéretnek.
1903-ban családja után kutatva Texas államba, Houston városába költözött. Egy kis fekete szent-séggyülekezet pásztora bemutatta Charles Parhamnek, aki az újkorban elsőként ismerte fel a nyelveken szólás helyét a szellemi ajándékok sorában. Ezáltal a Szentlélek-keresztség mint szellemi megtapasztalás forradalmian új értelmezést nyert, és a mennyei erő vételének módja és célja mind több hívő számára lett elérhető és érthető.
1906 elején Seymour Parham bibliaiskolájában hallgatta a pünkösdi tanítást, a Texasban érvényes szegregációs törvényeknek megfelelően a fehér jelenlevőktől elkülönített helyiségben. Néhány héttel később fölkérték, hogy segítsen egy frissen létrejött fekete szentség-közösség pásztorlásában Los Angelesben. Parham támogatásával el is utazott, és azonnal hirdetni kezdte az újként hangzó pünkösdi üzenetet. A fogadtatás nem volt kedvező: Seymourt kizárták a gyülekezetből. Ám most már nem hallgathatott – a Houstonban hallott igazság mintha csontjaiba rekesztett tűzzé vált volna! Egy szimpatizáns családnál, Lee-éknél szállt meg; az ő otthonukban, majd egy másik családi házban tartott összejöveteleket. Az istentiszteleteket eleinte főképp "néger mosónők" látogatták, néhányukat a férje is elkísérte. A prédikációk egyetlen hátulütője az volt, hogy ekkor még maga Seymour sem szólt nyelveken, és nemigen tudta, hogyan vezesse el hallgatóit e megtapasztalásra. Mégis, március végére a környékbeli gyülekezetvezetők – közöttük fehérekkel – csatlakoztak a kis csoporthoz, és a buzgó istenkeresők száma egyre gyarapodott. Az áttörés napja április 9-én érkezett el. Seymour Lee otthonában imádkozott a férfiért, és ő Szentlélek-keresztséget nyert. Együtt rohantak a gyülekezetbe, ahol beszámoltak a történtekről – és mintha villám sújtotta volna, Seymour nyolcadmagával a földre esett, és megszólalt új nyelveken! Egy szemtanú szerint "három napon át kiáltoztak. Húsvét volt. Mindenhonnan érkeztek az emberek, reggelre már lehetetlen volt a ház közelébe jutni. Az érkezők a földre zuhantak Isten ereje alatt, és az egész város felbolydult." Április 12-én a fehér jelenlevők közül elsőként A. G. Garr pásztort is betöltötte Isten Szelleme. A következő évben már misszionáriusként látjuk Indiában.
Mintha az Apostolok cselekedeteiben olvasott történetek keltek volna életre. Végül még az épület alapja is megrendült, és az egész frontoldali terasz leszakadt! Bár csodálatos módon senki sem sérült meg, új helyet kellett keresni.
Azusa utca 312.
Egy elhanyagolt raktárépületre esett a választás, amely azután három éven át, majd 1911-től ismét a globális vulkánkitöréshez hasonlított pünkösdi ébredés lávakamrájaként működött. Vajon miben rejlett az Azusa utca vonzereje? A misszió istentiszteletein nem használtak hangszereket, nem volt kórus sem, nem gyűjtöttek adományokat, nem tettek közzé hirdetéseket, és semmilyen szervezett egyházi támogatást sem tudhattak a hátuk mögött. A misszió első három évében mégis legalább harmincöt nemzet képviselői vettek részt a délelőtt tízkor kezdődő, és gyakran csak hajnali két-három órakor berekesztett istentiszteleteken, és adták tovább pünkösd üzenetét a hazájukba visszatérve.
John G. Lake, a legendás hírű gyógyító evangélista valamelyest fellebbenti a fátylat a siker titkáról:
"Egyszer részt vettem egy összejövetelen Los Angelesben. Egy idősebb fekete tartotta. A legmókásabb kifejezéseket használta, de azt állítom, hogy doktorok, ügyvédek és professzorok csüggtek a szavain, olyan csodálatos dolgokat mondott.
Nem is annyira a szavai hatottak rám. Ahogy a szelleméből a szívemhez szólt, az mutatta meg nekem, hogy jobban ismeri Istent, mint bárki, akivel addig találkoztam. Isten élt benne, és Ő vonzotta az embereket magához.
Egy férfi időnként felállt, és közbekotyogott… Az öreg fekete testvér sokáig türtőztette magát. Egyszercsak az ember megint talpra állt, mire az öreg rábökött az ujjával: »Jézus Krisztus nevében, üljön le!«
Az illető nem ült le. Elvágódott a földön. A barátai vitték ki onnan."
A század eleji pünkösdi ébredés sok tekintetben azóta is egyedülálló az egyház újkori történelmében. Ahogy Frank Bartleman, az ébredés egyik (fehér bőrű) vezetője, egyben krónikása fogalmazott: "Jézus vére elmosta a bőrszín alapján való megkülönböztetést." A misszióban feketék, ázsiaiak, spanyolok és fehérek testvéri szeretettől áthatva együtt imádták Istent, de a vezetőség is vegyes összetételű volt. Úttörő szerepet játszottak például abban, hogy felszabadítsák a nőket a szolgálatra.
Akkoriban – amikor a faji diszkriminációt a legtöbben még az egyházban is erénynek tartották – sok fehér vezető számára komoly próbát jelentett, hogy a mennyei áldás sáfárai egyszerű fekete emberek voltak. Ezt jól példázza Észak-Karolina egyik ismert pásztor-evangélistájának esete. A nyugat felől érkező hírek hallatán G. B. Cashwell is elszánta magát a több ezer kilométeres útra. Isten gondviselésében bízva csak odafelé váltott jegyet, és egyetlen öltönyében utazott Los Angelesbe. Ám amit ott látott, az csalódással töltötte el: a jelenlevők többsége fekete volt – a pásztor is! Amikor rátették a kezüket, hogy imádkozzanak érte, zavarában nagy sebbel-lobbal távozott. Éjjel azonban kereszthalált haltak az előítéletei, amikor Isten kezelésbe vette: a feketék iránt szeretetet, az áhított élmény után még hőbb vágyat oltott a szívébe. Másnap este visszament, ő maga kért szolgálatot Seymouréktól, és a délvidéki úriember saját elmondása szerint tökéletes németséggel imádkozni kezdett. A visszaút költségeit a misszió állta, és Seymour egy új öltönnyel is megajándékozta. Hazaérve Dunnban ő is kibérelt egy háromszintes raktárépületet, amely a keleti part Azusa utcájaként vált híressé. A következő hónapokban Cashwell a déli államokban tett, forgószélszerű prédikációs útjaival kivívta magának a "pünkösd apostola a délvidéken" címet. Munkája gyümölcseként két év alatt négy nagy szentség-felekezetre köszöntött pünkösdi ébredés.
Charles Mason öröksége
Az Egyesült Államokban száz év távlatából nézve az afroamerikai pünkösdi mozgalom mondhatja magáénak a legdinamikusabb egyháznövekedést felekezeti és helyi közösségi szinten egyaránt. Az egyik leglátványosabb sikertörténetet a Church of God In Christ (Isten Gyülekezete Krisztusban, a továbbiakban COGIC) írja.
Fekete pünkösd Dávid sátrában
Anthony Heilbut, a gospel zenei műfajának történésze a gospel fejlődésében döntő fontosságot tulajdonít a fekete pünkösdi mozgalomnak. A gospel elődjét "megszentelt zenének" becézték, s a nyugat-afrikai és rabszolgakultúrát is ötvöző, felelgetős szerkezetű, improvizatív, többritmusú, diatonikus dallamvilágú zenei irányzat vált a feketék vallási népzenéjének fő hordozójává. A gospelmozgalom atyjaként ismert baptista Thomas Dorseyval utazva Sallie Martin országszerte gospelkórusokat szervezett a fekete közösségekben, és pünkösdi konferenciákon népszerűsítette az új dalokat.
A húszas évek fekete pünkösdi előadóművészei, mint Sallie Sanders, Ford McGee és Arizona Dranes új gospeldalokkal is bővítették repertoárjukat. Felvételeikkel szélesebb keresztény körökben is megismertették a New Orleans-i jazzt és ragtime stílusú zongorakíséreteket is használó zenei kultúrát, amely azután a harmincas években New York-i és chicagói rádióállomások révén jutott el sok ezer otthonba.
A nyolcvanas évekre a gospel zenei mozgalmát Heilbut szerint már olyan fekete pünkösdiek uralják, mint Andrae Crouch, Edwin Hawkins, Walter Hawkins, Shirley Caesar, a Clark nővérek és a Winans család. A hatvanas évek során fekete pünkösdiek alakították ki a később kortárs gospelnek elnevezett műfaj hangzásvilágát. Az afroamerikai pünkösdi zenészek fiatalabb nemzedéke továbbra is szabadon merít a hagyományos gospel befolyásolta soulból. Crouch és Hawkins új korszakot teremtett a fekete egyházi zenében, a kilencvenes években pedig Ron Kenoly és mások jóvoltából a fekete pünkösdizmus zenei kultúrája az istendicsőítés globális mozgalmába is beépült.
Az USA legnépesebb klasszikus pünkösdi felekezete 1997 novemberében ünnepelte századik születésnapját. A túlnyomórészt fekete hívőket egyesítő egyház egyik társalapítója Charles Mason. Az ő szülei is még rabszolgasorban éltek. Tőlük ismerte meg az afrikai hívők szenvedélyes kereszténységét, és már gyermekkorában azért imádkozott, hogy olyan hite lehessen, mint amilyet az öreg rabszolgáknál látott. Tizennégy évesen tüdőbaj döntötte le a lábáról. Már haldoklott, amikor egy vasárnap reggel fölkelt, kisétált a szabadba, és dicsérni kezdte Istent a gyógyulásáért. 1891-ben a baptistáknál rendelték ki szolgálatra, de később mindinkább a szentségmozgalomban hirdetett "második áldás" felé fordult a figyelme. Egy másik baptista prédikátorral, P. C. Jones-szal megalapította az Isten Gyülekezetét Krisztusban. A szentséget hirdették egyszerű embereknek, akik sohasem dohányoztak vagy ittak alkoholt, szerényen öltözködtek, keményen dolgoztak, és kifizették a számláikat – az Urat pedig lelkes kiáltásokkal és szellemi tánccal dicsérték. A legszegényebb bérarató is prédikálhatott közöttük, vagy akár püspök is lehetett a gyülekezetben. Az 1897-ben törvényes elismerést nyert felekezet két alapítója éveken át békésen és hathatósan működött együtt. A 17. századtól a 20. elejéig a legtöbb afroamerikai hívő baptista vagy metodista közösségekben jegyezte el magát a kereszténységgel, de Mason dinamikus igehirdetésének, valamint Jones írói és himnuszköltői talentumának köszönhetően a délvidéken virágzó szentségmozgalom bontakozott ki, amely kiszélesítette a fekete egyház vallási megtapasztalását. 1907-ben azután Mason harmadmagával ellátogatott az Azusa utcába, betöltekezett Szent Szellemmel, és új nyelveken szólt. Ennek következtében a COGIC kettészakadt – a felekezet nevét a Mason vezetésével tovább működő pünkösdi tábor örökölte. A nyelveken szólás mellett más szellemi ajándékok, így a gyógyulás és a prófétálás is gyakran megnyilvánultak közöttük.
A memphisi bázisról minden államban gyors növekedés vette kezdetét, az első időkben különösen délen, ahol a pünkösdi hit a feketék között préritűzként terjedt. Mason és Seymour, a mozgalom másik apostola élethosszig jó barátok maradtak.
Bár az Azusa utcában Jézus vére elmosta a bőrszín alapján történő megkülönböztetést – az Egyesült Államok történelmének legrasszistább időszakában a pünkösdiek kirívó példát mutattak a faji elkülönítéssel szemben –, 1913-ra a pünkösdi tábor mindinkább elfelekezetiesedve újraélesztette az amerikai kultúrában meghonosodott szegregációs gyakorlatot. 1914-ben az Assemblies of God (Isten Gyülekezetei) alapító ülésére – ma világméretekben ez a legnagyobb klasszikus pünkösdi felekezet – a fekete egyházvezetőket már nem hívták meg, és az istentiszteleteiken megtért feketéket arra bátorították, hogy valamelyik afroamerikai gyülekezetben találják meg a helyüket. A vegyes összetételű istentiszteletek a harmincas évekre véget értek, hogy majd csak a második világháború utáni Gyógyulás Hangja mozgalomban, az újkori gyógyító ébredések harmadik hullámában éledjenek újjá. Az új keletű faji elkülönülés ellenére Mason továbbra is igyekezett szívélyes kapcsolatokat ápolni a fehér bőrű pünkösdiekkel.
Tény, hogy Mason erőteljes prédikációi, karizmatikus személyisége és őszintén kifejezett testvéri szeretete volt az, ami a szegregáció ellenére is ezrével vonzotta a fehér hívőket. Ugyanakkor ő volt az első pünkösdi vezető, akinek egyházi tisztségét az állam elismerte, és a kezdeti időkben sok fehér prédikátor rajta keresztül jutott törvényes szolgálati megbízólevélhez. Évekig Mason felekezete működtette az egyetlen akkreditált teológiai szemináriumot is.
A "legek" egyháza Afrikában
Ma sokan az afrikai földrészt tekintik a gyülekezetplántálás legtermékenyebb talajának. Egyháznövekedési statisztikák szerint az ezredfordulóra Afrika lakosságának 15 százaléka vált evangéliumi kereszténnyé, és az előttünk álló évtizedben javulnak a kilátások a kereszténység terjedésére. Az erős pünkösdi hagyományokkal rendelkező Dél-Afrika mellett egyre több afrikai nemzet válik monstre istentiszteletek színhelyévé. Különösen jelentős – és nem csak az afrikai ébredés szempontjából – a kontinens népessége egyötödének otthont adó Nigéria szerepe.
A nigériai Benson Idahosa már a hetvenes években megagyülekezetet épített az országban, Benin városában. Közössége független karizmatikus jellegű volt, de kapcsolatot ápolt Kenneth Haginnel, Kenneth Copelanddel, T. L. Osborne-nal és másokkal. Húszezres befogadóképességű központi épületük a világ egyik legnagyobb ilyen célú épülete volt akkoriban. Idahosa szolgálatát jelek és csodák kísérték, többek között halottak föltámadása.
A nigériai egyház misszionáriusi víziójának ismeretében Reinhard Bonnke német evangélista erre az országra koncentrálta afrikai szolgálatát. 1993-tól azonban a vaskezű Sani Abacha iszlám diktatúrája megakasztotta az országban zajló jótékony változásokat. Bár a katasztrófa elkerülésére nemzeti méretű imamozgalom bontakozott ki, 1998-ban a keresztényeket is meglepte, ahogy az újjászületett hívő Olusegun Obasanjo – mint valami újkori József – a börtöncellából hatalomra került. Az északi területeken még erős iszlám befolyás ellenére gomba módra növekednek és szaporodnak a helyi gyülekezetek a határon innen és túl. Visszafogott becslés szerint az ország lakosságának 45 százaléka keresztény, mások 60 százalékról beszélnek. Valóban a "legek" egyháza működik itt. Az országban zajlanak a történelem legnagyobb vallási rendezvényei – a főváros, Lagos közelében minden évben 2-4 milliós részvétellel tartanak istentiszteleteket. A rendezvényeket az ország leggyorsabban gyarapodó felekezete szervezi, amely Enoch Adeboye irányítása alatt egyedül Nigériában naponta három gyülekezetet alapít. Az ország legnagyobb helyi közösségét a negyvenhét éves David Oyedepo vezeti. 1999-ben épült gyülekezeti épületük a legnagyobb a világon, ötvenezer ülőhely és az ezerfős kórus kényelmesen elfér benne.
Nigériai pünkösdi pásztorok vezetik Kenya, Tanzánia, Ghana és Zimbabwe legnagyobb gyülekezeteit is. A nigériai egyház missziós buzgalma miatt a "legek" statisztikája korántsem korlátozódik az afrikai kontinensre. Az exmuszlim Matthew Ashimolowo Kaduna városából származik, és ma ő Anglia legnagyobb gyülekezetének pásztora. Hasonló eredményeket értek el Jamaicában is. Ukrajnában a kijevi Hit Szava Bibliai Gyülekezet a legnagyobb, amely Sunday Adelaja keze alatt nőtt húszezresre az utóbbi néhány évben, és az országban nem ez az egyetlen nigériai pásztorlás alatt álló közösség. Adelaja, Adeboye, Oyedepo és más nigériai vezetők az Egyesült Államokban is megbecsült konferenciaszónokok.
Egyháza gyarapodásával Mason szervezői géniusza is megmutatkozott. Még életében a legnagyobb növekedést a két világháborút követő időszak hozta, amikor a feketék milliószám vándoroltak északra, a nagy iparvárosokba. A pünkösdi egyházak a legnagyobb sikert az urbánus gettókba zsúfolódott tömegek felé való szolgálatban érték el. Egyes városokban szinte minden háztömbben működött COGIC-gyülekezet, erőteljesen képviselve a szomszédságban a megváltás üzenetét.
Az első időkben a felekezet egyik fontos tanítása a pacifizmus volt, miszerint a keresztények nem vehetnek részt háborúban. Mason annyira határozott nézeteket vallott a kérdésben, hogy 1918-ban rács mögé dugták, mert híveinek megtiltotta, hogy bevonuljanak a hadseregbe. Éjszaka azonban akkora vihar kerekedett, hogy a szél lefújta a törvényszéki épület tetejét, és másnap Masont szabadon bocsátották. Masont egész életében zaklatták pacifista nézetei miatt – az FBI aktát is vezetett a tevékenységéről –, noha a fasizmus nyilvánvaló gonoszsága láttán a második világháború idejére sokat puhult az álláspontja ebben a kérdésben.
Bár más fekete közösségekkel ellentétben Mason felekezete nem játszott jelentős szerepet az ötvenes és hatvanas évek fekete polgárjogi mozgalmaiban, mind vezetői, mind tagjai közül sokan támogatták Martin Luther King küzdelmét. King Memphisben, Mason gyülekezetében mondta el utolsó, híres prédikációját a meggyilkolása előtti este.
Szolgálatának időtartamát és kihatását tekintve Charles Masont sokan John Wesleyhez hasonlítják. Amikor kilencvenöt évesen elhunyt, a felekezete több mint négyszázezer hívőt számlált. A növekedés – immár Mason vejének irányítása alatt – ezután sem torpant meg, sőt jelentősen fel is gyorsult, miután a legutóbbi évtizedekben az új fekete középosztály a pünkösdi hitet preferálta. Az Isten Gyülekezete Krisztusban ma hatmilliós táborral rendelkezik, négyezernél több helyi közösségben.
Afroamerikai neopünkösdiek
A nyolcvanas évektől a klasszikus pünkösdi felekezetek mellett független felekezetközi gyülekezetek, szolgálatok is erősítik a fekete egyházat. Ezek ugyancsak látványos növekedésükkel hívták fel magukra a figyelmet szerte az Egyesült Államokban, és azzal, hogy a kommunikációs eszközök nyújtotta lehetőségekkel is otthonosan bánnak. A televíziós evangelizálás afroamerikai úttörője Fred Price volt, aki a hetvenes évek végén fogott hozzá a Crenshaw Christian Center fölépítéséhez Los Angelesben. Price-t Kenneth Haginnek, a második világháború utáni hitmozgalom meghatározó személyiségének tanításai inspirálták. A mára csaknem húszezres közösség vezetője népszerű televíziós programot vezet Egyre növekvő hit címmel. A kilencvenes években más fekete televíziós evangélisták is jelentkeztek nagy nézettségű műsorokkal. Közöttük a legismertebbek Creflo A. Dollar és T. D. Jakes.
Creflo Dollar a georgiai College Parkban született és nőtt fel, és rá is a hit igéje-mozgalom tanítói, elsősorban Kenneth Hagin és Kenneth Copeland hatottak. 1986-ban egy helyi általános iskola étkezdéjében gyűlt össze az a nyolcfős csoport, amely mára a World Changers Christian Center (Világot Megváltoztatók Keresztény Központja) húszezresnél nagyobb független közösségévé nőtte ki magát. Dollar tv- és rádióműsorai világszerte foghatók. Feleségével, Taffivel együtt nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Dél-Afrikában, Új-Zélandon, Ausztráliában és Angliában is keresett konferenciaszónokok. Dollar az Oral Roberts Egyetem igazgatótanácsának is tagja, amellett az üzleti és vállalkozói szférában is sikeresnek számít. 1998-ban alapította meg az Arrow Records kiadóvállalatot az erőteljesen bibliai énekszövegű és változatos zenei stílusokban megszólaló gospel népszerűsítésére (lásd a Fekete pünkösd Dávid sátrában című keretes írást). Számos könyvet írt a hitmozgalomban népszerű témákban, mint amilyenek a gyógyulás, a bővölködés, az adósságoktól való szabadulás, a sikeres házasság és a győztes élet.
Egyháznövekedési szakértők szerint Amerikában a 20. század leggyorsabban növekvő közössége T. D. Jakes gyülekezete, a Potter’s House (Fazekas Háza). Jakes 1957-ben született a nyugat-virginiai Charlestonban. A baptista neveltetésű fiatalember pünkösdi hívő lett, majd kisebb közösségeket pásztorolt. 1992-ben a gyermekkori és házastársi visszaélésektől szenvedő nőknek szóló üzenete országszerte keresett prédikátorrá tette. 1996-ban költözött Dallasba, ahol családjával és ötvenfős szolgálati csoportjával megalapította a Fazekas Háza nevű gyülekezetet. A közösség négy év alatt huszonhatezresre nőtt. Csakhamar fontos televíziós szolgálata alakult ki Európában és Afrikában is. Üzenetével és dollárszázmilliós nagyságrendű városfejlesztési programjaival szűkebb környezetét is igyekszik felemelni, és szolgál az amerikai börtönök lakói között is. Jakes pásztort nagy társadalmi elismerés övezi; a New York Times szerint az amerikaiak akár az új évszázadbeli szellemi vezetőjüket láthatják a személyében.
A pünkösdi hagyományok szellemében számos női szolgálat is országos hírnevet szerzett. Ilyen például Ernestine Cleveland Reemsé, Juanita Bynumé, Claudette Copelandé, Barbara Amosé és Jackie McCulloughé.
A fekete pünkösd az ezredfordulón
Az új évezred beköszöntével elmondható, hogy a fekete pünkösdizmus a vallási perifériáról az amerikai protestantizmus középpontjába került, és különösen az újpünkösdi mozgások révén igen erőteljesen pezsdíti a szellemi életet. Bár az évtizedek folyamán a fekete pünkösdi mozgalom teológiai perspektívája, istentiszteleti stílusa, osztályrétegződése és politikai nézetei sokat változtak, megtartotta elkötelezettségét a Szentírás, a megtérés, a Szentlélek-keresztség, az evangelizáció, Isten gyógyító ereje, az imádkozó élet és a jó értelemben vett afrikai örökség iránt.